Vadon Béla Református lelkész

Vadon Béla református lelkész, a második világháború előtt jelentős szerepet játszó egyházi személyiség volt Derecske közéletében. Köztiszteletben álló sokoldalú közéleti szereplője volt településünknek.

Vadon Béla 1880-ban született Panyolán, ahol édesapja, Vadon János négy éven át volt reformátustanító. Szatmáron végezte a középiskolát, a teológiát pedig Debrecenben. Derecskén kezdte papi pályáját, mint segédlelkész, majd három évig Gulács községben működött. 1908-ban választották meg Derecskén lelkésszé. Működése alatt 50-60 ágyas hadikórházat állított fel, népkonyhát, ahol 160-170 szegény számára főztek és szegény gyermekek részére napközi otthont hozott létre. Az ő nevéhez fűződött a tíz tantermes új iskola építése, az ifjúsági egyesületek, és a községi szeretetház létesítése. A Hangya igazgatósági elnöke és megalapítója, községi képviselő, megyebizottsági tag. Elnöke volt a Polgári Dalegyletnek, vöröskereszt egyletnek, a községi iskolaszéknek. Világosság című református egyházi lap alapítója és főszerkesztője volt. Felesége Szabó Jolán, aki 1937-ben elhunyt. Gyermekeik Béla és László. 30 éves szolgálatát 1938 júniusában ünnepelte Derecske lakossága.

1944. október elejére Derecskét elérte a front. A Tiszántúl katonailag már 1944 őszén orosz megszállás alá került. A bekövetkezett hadiesemények miatt sok megpróbáltatáson ment keresztül Derecske lakossága.

1944 december 5-én kelt püspöki körlevél az egyházkerület gyülekezeteihez szólt, hogy mérjék fel a szeptember eleje óta bekövetkezett károkat, a hadiesemények folytán mit és menynyit szenvedett a gyülekezet. Vadon Béla lelkész részletes jelentést adott arról, hogy mi is történt. 1944. december 31-én ezt írta: „Helyemen maradtam. Többször voltam közel a halálhoz. Nappal a lakásban voltam, csak éjjelre húzódtam a pincébe, óvóhelyekre, templom körüli bokrok közé. Volt idő, amikor csak magam maradtam egész házsorban, saját állataimat főztem meg a katonák számára, hogy minél több védje lakásomat. Részeg fiatal katonák támadtak rám, kénytelen voltam menekülni, de csak éjszakára mentem máshová aludni, de reggel ismét hazamentem, konyhámból látszott a harc. Lakásom tűzfalát találat érte, bedőlt, az irodát háromszor dúlták fel, lakásommal együtt. Egyszer 100 oroszt helyeztek el lakásomban, s ami még akkor megmaradt, azt a román katonák teljesen elpusztították. Irataimat megégettek, csak hulladék maradt, 42 év alatt írott dolgozataim legnagyobb részt odavannak. Anyagi veszteségem: minden fehér ruhámat elvittek. Három hétig nem tudtam ruhát váltani, mert nem volt mivel. Ágybelimet egy párnán kívül mind elvittek. Bútoraim egy részét összetörték, s csak néhány maradt épen. Elvittek 4 lovamat szekérrel és teljes felszereléssel, az egyik pár lovamat akkor vették el, amikor egyik lelkipásztortársamat és családját költöztettem vissza. Elvittek 2 ökröt, 5 tehenet, 1 bikát, l borjút, 45 darab juhomat. Megöltek 4 hízómat, 2 kocát, 1 kant, másoknak nálam hagyott 3 darab hízóját, l50 darab különféle baromfit, 250 darab galambot, a zsíromat németek vitték el. Szegény vagyok, de azért szegényebb testvéreimen szívesen segítek, most is 3 szegényt tartok.”

Részletesen és hitelesen mondja el, ami 1944. év október 9-én kezdődött, és ami azután történt.

„Október 8-án vasárnap valósággal életveszélyes volt az úton való járás a katonai autók, polgári fogatok és gyalogosok nagy száma miatt. Már ekkor éjjel és nappal dörögtek az ágyúk s mégis azt akarták elhitetni, hogy nincs veszély s nincs ok a menekülésre. Október 8-án hajnalban felkeltették a vármegyei tisztikar nálam alvó tagjait, szalontaiakat és a német konzult, hogy legyenek készen az indulásra, mert baj van. Vasárnap teljesen fejetlen volt a menekülés községünkön, s ez fokozódott az esteli órákig. E nap délutánján hősi halottat temettem. Később ugyanezen a napon egy ifjút temettem, sokan még a temetőbe sem mertek már kijönni, mert olyan közelről hangzott az ágyúszó. Azzal a hittel voltunk, hogy talán több nap múlva jön el hozzánk a veszedelem. Vasárnap éjszakája elég nyugodt volt. Éjfél után felkeltem, s szétnéztem a községben. Csak a polgárőrség tagjaival találkoztam, s későn jövő menekültekkel, kik rémhíreket hoztak. A közigazgatás feje még ekkor is azt mondta, hogy a közeli veszély elmúlt. Elég nyugodtan telt el hétfő délelőtt, s az ágyúk dörgése se mutatta, hogy milyen közel a veszély. Mivel semmi biztosat sem tudott a lakosság, nem gondolt javainak az elrejtésére. A lakosság legnagyobb része a mezőn volt. Nekem is ekkor hoztak pár szekér tengerit. Mindenki aggodalom nélkül ment további munkára. Délután lepihentem, mert két éjszakán a menekültekkel is foglalkozva keveset aludtam, és a vasárnapi több szolgálat kifárasztott. Három óra után a postára valókat intéztem el, s ki akartam nézni az utcára, hogy nincs-e valami ijedelem. Hirtelen két nő siet felém, s egyszerre mondták: most jelentik, hogy Hajdúszovát felől nagy tömeg kozáklovas jön. Visszasiettem a lakásomba, figyelmeztetve a nálam lakókat, ne féljenek, bár az ellenség itt van. Lövöldözést nem hallottam, nagy rémület sem volt, csak vihar előtti csend. A lakásomban lévőket a pincébe küldtem, s a kert bokrai között kinézve egy hatalmas harckocsit láttam, meg száguldó kozákokat. Előbb azt hittem, hogy a tankot kergetik. A pincébe futottam, s pár pillanat múlva három katona szaladt el a pince ajtó előtt, csak lábaikat látva, azt hittük, hogy orosz katonák. Feljöttünk a pince lépcsőire, s akkor láttuk meg, hogy kifáradt német katonák. Pillanatok alatt visszaszaladtak az utca felé, nem tudom mi lett a sorsuk. Aggódva vártuk a következő perceket. A kurátori hivatal felől orosz katonák jöttek. Átvizsgáltak mindent, hogy nincs-e német katona. A gondnoki hivatalt, kápláni lakást, magtárakat, levéltárt átvizsgálva, a szobákat, padlásokat is átnézték. A szobában már órát kerestek, s el is vitték a zsebórámat. Háromnegyed négy órától kezdve csaknem szakadatlanul vonultak a községen át másnap délután 2 óráig. Rengeteg lovas, különféle öltözetekben: egyiken díszes ruha, másikon rongyok. Egyiknek lábán lakkcsizma, a másik mezítláb, egyiknek díszes lótakaró, a másiknak semmi, legfeljebb csepűkantár. Olyan nagy számmal jöttek, hogy az utcán alig tudtak egymástól menni, autók, tankok, motorbiciklik, kerékpárok. Valaki számolta, hogy rövid időn belül 700 harckocsi ment el. Megszámlálhatatlan szekér, elég megviselt fegyveresekkel, gyalogos nem volt köztük. Konyár felé mentek olyan zörgéssel, zajjal és kiáltozással, hogy szinte iszonyatos volt hallgatni. Hozzám 8 tiszt lett elszállásolva, 2 nő, és egy csapat legénység. Vacsorát adtam nekik, de a maguk élelmével is megrakták az asztalt. Míg a tisztek vacsoráztak, egy fiatal folyton a szobákat vizsgálta, s körülbelül ez lopta el drága feleségem aranyóráját és láncát, pár aranypénzemet, s néhány ruhát. Mik történtek a községben az idő alatt! Azt fájdalom leírni, bár csak részleteket hallottunk felőle; rablás, pusztítás, leányok és asszonyok meggyalázása, lakásaikból való elhurcolása. Reggelre kirabolva és meggyalázva egy szép református, magyar község. Pincékbe költöztek, sok helyen százan is szorongtak vermekben, erősebb házakban, disznó- és tyúkólakban, szalmában és bozótban húzódtak meg. Hétfőn délutántól egy lélek sem ment ki az utcára, mások az udvarokból és rejtekhelyekről nézték az átvonulást. Az első bejövetel halottjait nem engedték eltemetni: az utcákon és pincékben hevertek. Október 11-én, szerdán délután fél kettőkor óriási dördülés rázta meg a lakásomat és környékét, a templom és lakásom ablakai is kitörtek. Siettünk a pince felé. Néhány orosz is az utca felől a pince felé rohant. Visszahúzódtam házam népével, mert ha a pincébe megyünk, nekünk is végünk lehetett volna. A németek berohanása után az oroszok kivonultak a községből Konyár felé. A németek bejövetele után a lakosság kezdett előjönni rejtekhelyéről, és a kedves ismerős arcokról le lehetett olvasni, hogy a pár nap alatt milyen borzalmakon mentek keresztül. A németek visszajövetelével megkezdődött eddig is nehéz életünknek a második, még nehezebb részlete. Látva a németek erős felvonulását, előre tudtuk, hogy nehéz napoknak nézünk még elébe. A front mind közelebb is jött, az ágyúk községünk körül lettek felállítva, meg az utcákon és udvarokon. Csaknem egész napon, óvóhelyen voltunk, éjjel pedig pincében. Közvetlen közelünkből lőttek az ágyukból, sokszor a föld is reszketett a lábunk alatt. Az óvóhelyek és a pincék remegtek a robbanásoktól. Olyan közel volt hozzám a front, hogy a konyhából lehetett látni, hogy honnan lőnek az oroszok. Közben megtudtuk, hogy 2-3 napig fogják tartani a frontot a németek. A közelharcokban legborzalmasabb volt a keddi napnak (október l8.) a délutánja. Állítólag előbb magyar repülők támadtak tőlünk 500 méterre, áldozata lett 14 polgári egyén is, pár perc múlva a német stukák áldozata lett 5 polgári lakos. E nap éjszakáján irtózatos robbanások voltak, s fél 10 óra után megszűnt a tüzelés, a németek kivonultak a községből. Még nagyobb félelem között vártuk a reggelt: mi lesz velünk. Hét óra felé ért lakásomhoz a bevonuló ellenség, borzasztó lövöldözések között. Úgy pattogtak a golyók, mint a jégeső. Mikor láttuk, hogy közeledtek a pincéhez, elibük mentünk, de bántódás nem ért bennünket. Csak a csizmánkat szedték el, meg a kabátokat. Halálosnak látszó csend ülte meg az egész községet, amely alatt nagy dolgok történtek: pusztítás, rablás, gyilkosság, családok tönkretétele. Annyira sem tudtuk, hogy mi történik, hogy csak napok múlva tudtuk meg: gyönyörű szövetkezetünk (Hangya) porig égett. Napokon át egy polgári lakost sem lehetett látni. Rablás és pusztítás nappal és éjjel. Lakásom, hivatalom, a gondnoki hivatal, kápláni szoba, a levéltár kirabolva és széjjeldúlva. Kenyér és élelmiszer sok helyen elfogyott már, a kutakra is lappangva lehetett elmenni a bátrabbaknak. Csak október vége felé kezdődött valami élet. A férfiak is bujkálva jöttek elő a házakból. Akik az utcákon találkoztak, férfiak és nők csak sírtak, vagy szó nélkül szorongatták egymás kezét. Október vége felé már nyilvánosan megkezdtem szolgálatomat: temettem, kereszteltem, házi istentiszteleteket tartottam, s látogatásokat tettem jobban sújtott családoknál. Mindenütt nagy örömmel fogadtak: elhalmoztak öleléssel, csókkal, messziről szaladtak felém, hogy kifejezést adjanak örömüknek, hogy elmondják fájdalmaikat, veszteségeiket, s hogy gondoltak reám. Ekkor lett nyilvánvalóvá, hogy sok drága testvérünk elpusztult, kiknek legtöbbjét odahaza temették el. Bár sokszor figyelmeztettek, hogy ne járjak az utcákon, bajom lehet, de mentem bátran félelem nélkül. Templomunkat különösen délről és keletről nagyon sok találat érte, de úgy hittük, nincs azért nagyobb baj. Később tudtuk meg, hogy kisharangunk összetört, a nagy harang húzóját is összetörte a bomba, de a harangtest épen maradt. Egyszer hívnak a községházára, ahol az új főszolgabíró örömmel fogadott és kérdezte, hogy mi a kívánságom: templom és iskola! Azt mondta, hogy legyen minél előbb mind a kettő. Teljes segítséget ígért a templom és iskolák rendbehozatalára. Nyomban munkához fogtunk, teljes erővel és lelkesedéssel. November 14-én megkondult árván maradt nagy harangunk. Az első istentiszteleten és következő napokon is igen sokan jelentek meg. Sírás közt folytak le az első istentiszteletek. Az első vasárnapi istentiszteletet nem én tartottam, mert a légvonatos templomban erős kihűlést kaptam, de betegségem idején ágyból kikelve a lelkipásztori irodámban tartottam az istentiszteleteket. Az advent első vasárnapján úrvacsora-osztás volt. Ezernél többen vettek úrvacsorát. Bort eleget adtak a hívek. A bort este dugva hozták el.” Forrás: Krisztusban nyert erő I. A Tiszántúli református gyülekezetek háborús krónikája (1944-1945) Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára – Református Közéleti és Kulturális Központ Alapítvány 2016. Szerkesztő: Szabadi István

A háború után a vallásosság élénkülése volt jellemező, mert a háború alatt sok családot érintett a tragédia. Ez a folyamat nem tartott sokáig, államosították az egyházakat, azok földjeit, ingatlanait. A templomba járók száma csökkent, az állami iskolákból pedig kiszorították a hittanórákat. Hosszú időt töltött el a Derecskei Református Egyházközség élén Vadon Béla református lelkész. A  megváltozott viszonyok között még néhány évig betöltötte hivatalát, majd 45 év szolgálat után 1953 januárjába, nyugdíjba vonult. 1958-ban 78 éves korában hunyt el. Nyughelye, Derecskén a szováti úti temető.

P. Kiss Piroska