Nádazó
Szilágyi Lajos derecskei nádazó munka közben az 1970-es években
Ez a szakma már sajnos kihalófélben van. A nádazó, a háztetőket náddal fedi be. Az alföldi falukban külön mesterségnek számított a nádazás, nem egy esetben nádmesternek hívták az ezzel foglalkozókat. Egy-egy neves nádazó jóformán egész évben ezt a munkát végezte, nem ritkán nemcsak a lakóhelyén, hanem a szomszédos falvakban is. A nádtető készítésének technikája nagyjából mindenütt azonos volt, kisebb eltérések csak az apróbb részletekben mutatkoztak.
Ha a tetőzetet már fölállították, jöttek a nádazók. A nádazáshoz legalább két ember kellett. El kellett dönteni, milyen vastagon kell a házat fedni, 30, 40, 50 centiméter a szokásos vastagság. A nád kúpból előszedik a kévéket, fölbontják s földre fektetett dorongokon, gerendákon szétterítik, az alkalmas szálakat kiválogatják. Legjobb a hosszú, vékony, egyenes nádszál. Ezután egy-egy tetővastagságnak megfelelő kévét felölelnek és nem szorosan szalmakötéllel összekötik a kévét, fölállítják, a földhöz ütögetik, hogy egyenletes legyen. Ezután ismét lefektetik a kévét és szorosabbra húzzák a kötést. Így készítik elő a szükséges mennyiséget. A tető megrendelt vastagságához mérten többszörösen raknak egymásra kévéket, míg föl nem érkeznek így a tetőgerincig, amikor az utolsó sor kéve fele már túlnyúlik a gerincen, a kévét ott megtörik s a födél túlsó lejtőjére hajlítják át. E lehajlított részre viszont túloldalon fektetik rá a kévét és annak kiálló részét pedig eminnen hajtják le.
Ezek után a gerincen következik a szegés. Egyik nádazó lovagló ülésben a gerincre ül, a másik marokszám adogatja neki a nádat. A tető oldalán a nádazó, macska segítségével tud megállani. Ez egy kis létra, amelynek két végén hosszú, hegyes szeg van, ezt belenyomják a nádba s a nádazó biztosan állhat a macskán.
A fennülő ember a feladott két marék nádat két vékonyabb végével összecsavarja, ráteszi a gerincre úgy, hogy két vége kétfelől a tetőre fekszik. A szorosan egymás mellé helyezett markokat végül a szegőléccel a tetőre szorítják s azt szintén dróttal a tetőfához erősítik. (Forrás: Malonyai Dezső: A magyar nép művészete)
ifj. Szilágyi Lajos munka közben az 1970-es években
(Fényképek: Szilágyi Csaba)
Ezekhez a munkákhoz szinte minden parasztember értett, hiszen a nádfedél kijavításához nem hívtak szakembert. A nád olcsó, jól hozzáférhető anyag volt. Természetesen, mint mindennek, ennek is megvolt a hátránya. Nagyon gyúlékony volt, aminek eredményeként tűzeset is előfordult. 1887.május 25.-ei Budapesti Hírlap arról tudósított, hogy „Derecskén egy jégverem égett el.”
A nád nemcsak a házakon fordult elő, hanem más jó tulajdonságát kihasználva pl. a jégvermeket is náddal fedték. A jégverem 150-160 cm mély volt. Ennek teteje szintén nyeregtető vagy fél nyeregtető volt, amely leért a földig. Tehát nyugodtan be lehetett menni rajta. A jégvermeket minden évben télvíz idején töltötték meg. Ilyen vermeik csak a henteseknek és kocsmárosoknak voltak. Derecskén is több jégverem létezett. A nádat felhasználták még pajták, csőszkunyhó, juhakol, gazdasági épületek készítésére.
Nemcsak a nádtetős házak ritkultak meg, hanem ritka tudomány lett a tetőverés is. Egyre kevesebb nádfedeles, pitvaros ház őrzi a paraszti építkezés hagyományait.
P. Kiss Piroska