Milyen is volt az 1960-as, 1970-es évek világa? Sok év telt el azóta, lehet már el is felejtettük hogyan éltünk, mit ettünk, hogyan vásároltunk, öltözködtünk, milyen volt az iskola, milyenek voltak az ünnepek.
Gyerekkoromban szüleim sokat dolgoztak. A nagy udvar, a nagy kert, az állatok rengeteg munkát adtak. Volt otthon mindenféle jószág, tartottunk disznót, tehenet, kacsát, csirkét. Boltba nem sokat kellett menni, hiszen nagy kertünk volt, ott minden megtermett. Sokféle zöldséget, gyümölcsöt, szőlőt ehettünk. Reggel tejet ittunk, de volt tejföl és túró is. Kéthetente a kenyérsütésre is sor került. Ritkán mikor anyám elment a boltba bevásárolni, hozott egy kis édességet is, szerettük a tejdropsz cukorkát, ami a mostani karamellára hasonlít és a boci csokit. Néha anyám engem is elküldött a boltba, ilyenkor a Rákóczi utcán lévő Tamási boltba mentem. Ha volt pénzem magamnak is vettem egy bambit (csatos üvegben forgalmazott üdítőital), vagy egy gránitkockát (40 filléres kocka csoki).
Óvodába nem jártam, hatévesen mentem iskolába. Az első osztályt a volt katolikus iskola, a harmadikat már a volt polgári iskola épületében kezdtem. A tanulás mellett a mozgalmi élet határozta meg a mindennapjainkat, beléptünk az úttörőmozgalomba. A Magyar Úttörők Szövetsége a gyermekek önkéntes tömegszervezeti tömörülése volt. Az általános iskola alsó tagozatában szinte mindenki kisdobos lett. Mikor ünnepélyesen felavattak bennünket, megfogadtuk, hogy betartjuk a kisdobosok hat pontját. Ünnepségeken egyenruhába kellett menni, sötétkék szoknya, a fiúknak hosszúnadrág, fehér ing és kék nyakkendő. Tanítás után őrsi órákon kellett részt venni, vagy különböző programokon. Mit csináltunk? Akadályversenyeken vettünk részt, együtt játszottunk, versenyeztünk, beszélgettünk, jártunk könyvtárba, szakkörökbe. Míg alsós koromban kisdobos voltam, felsősként úttörőnek álltam. Ezután a piros úttörő nyakkendőt hordtuk. Úttörő, az általános iskola 5-8. osztályos tanulói lehettek. Pontokba szedett szabályok szerint viselkedhettünk. Ebben az időben még szombaton is kellett iskolába menni.
Nagyon szerettem kiflit árulni az iskolában. Még most is érzem a kifli illatát mikor reggel iskola előtt elmentünk a pékségbe a kifliért. Mindig ketten mentünk egy nagy kosárral, és abban hoztuk el a friss ropogós kifliket, majd a szünetekben árultuk 20 fillérért.
Anyám mindig főzött ebédet, mire hazaértem az iskolából már várt az étel. Én is hamar megtanultam főzni. Ha véget ért az iskola, a házi feladat megírása után játszhattam. A szomszéd gyerekekkel és az unokatestvéremmel babáztunk, bújócskáztunk, labdáztunk, ickáztunk. Ha nem volt jó idő olvastunk, a könyvtárból hoztuk a könyveket. Ritkán bicikliztünk. Hat évesen mielőtt iskolába mentem tanultam meg biciklizni, az anyám nagy kerékpárjával. Az utcán akkor még nem volt kövesút, csak hepehupás poros út. Nem tudtam még jól biciklizni mikor a kerék egy kisebb gödörbe zökkent én pedig a porba. Az udvarunkban állt egy régi kukoricagóré és nyáron mikor már nem volt tengeri a góréba babaházat csináltunk. Itt a babáinkkal játszottunk. Odahordtuk az összes használható ruhát, konyhai eszközöket, amire egy igazi háztartásban is szükség lehetett. A csűrbe pedig azt játszottunk, hogy kirándulni vagyunk. Kosárba vittünk magunkkal enni és innivalót, zsíroskenyeret paprikával, egy kis szőlőt, és a boltból vásárolt bambit. Felültünk a csűrben lévő szekérre és ott jóízűen megettük az uzsonnát. Ezután pedig „hazamentünk”.
1969 körül építették ki a mi utcánkban a vízvezetéket, addig fürdőszoba sem volt, sem benti wc, mégis minden este megmosakodtunk sorban mindenki egy nagy lavórban. Addig a „Gödör” saroknál lévő kútra kellett járni vízért, mindig két nagy kannával hoztuk a vizet. A fürdőszoba hamar ki lett alakítva, igaz csak egy kád és egy mosdó, de különleges volt a család számára, aminek nagyon örültünk. Ma már természetes számunkra a fürdőszoba megléte, melyek nélkül szinte elképzelhetetlen a mindennapi életünk.
Annak idején, még a hatvanas – de sok helyütt a hetvenes években is – nem volt minden családnak televíziója. Emlékszem egy ötödikes felmérésre a hatvanas évek végén, amikor kiderült, hogy bizony sok osztálytársam családjában sincs otthon tv-készülék. Nekünk is 1970-ben lett televíziónk. Előtte, nem túl gyakran, egy-egy ismerőshöz mentünk el tv-t nézni. Hétfőn adásszünet volt, a hét többi napján csak egy, majd később egy második csatornát nézhettünk.
Milyen volt a karácsony? A karácsonyfát szaloncukor, színes gyertya és néhány csillagszóró díszítette. Nem voltak színes égők, mégis szép volt. Ajándékot mindig kaptam, játék vagy könyv volt a fa alatt. A nagyszülők a valamikor egy telken lévő sütőben laktak, így a Jézuska ide is mindig hozott ajándékot. Emlékszem egyszer diavetítőt kaptunk, ami divat volt a családok körében. A diafilmet vetítő segítségével a falra vagy vászonra ki lehetett vetíteni, a szöveget pedig valamelyikünk felolvasta. A kis Mukk története, Libafarsang, Jancsi és Juliska meséket néztük. Nagyon jól éreztük magunkat, hiszen a diavetítés egy közös családi programnak számított. A karácsonyi sütés-főzést mindig anyán végezte. Mindig megsütötte a diós- és mákoskalácsot. Emlékezetem szerint mindig karácsony előtt disznótoroztunk, hogy legyen miből főzni. Karácsony első napján orja húslevest főzött, amiben saját készítésű kocka vagy csigatészta volt. Ezen a napon főzte meg a töltöttkáposztát is.
A szilveszterre nem emlékszem csak miután volt televíziónk. Mindig a szilveszteri műsort néztük. A Magyar Televízió szilveszteri műsorai teli voltak bohózatokkal és kabarétréfákkal. Ma, amikor nagyon sok magyar nyelvű tévécsatorna elérhető, elképzelni is nehéz, milyen lehetett a televíziózás egy-két csatornával. Sokszor halljuk, „régen minden jobb volt”, de tény, hogy az idő sok mindent megszépít, amikre jó visszaemlékezni.
P. Kiss Piroska