1944. október 6-án a hajnali órákban lendült támadásba 2. Ukrán Front, ezzel vette kezdetét az alföldi páncéloscsata. A német páncéloshadosztályok magyar páncélosokkal megerősítve Debrecentől délre és délkeletre próbálták feltartóztatni a sokszoros túlerőben lévő szovjet csapatokat. 1944. október kilencedikétől kezdett el kibontakozni Debrecen térségében az a három hétig tartó ütközet, amelyből komoly és jelentős veszteségekkel járó páncélos összecsapás bontakozott ki. Súlyos harcok színhelye volt Derecske.
Kiss Áron visszaemlékezése
LÉGIVESZÉLY! LÉGIRIADÓ!
Az 1944. év háborús időszak volt, március 19-én a németek megszállták az országot. A rádióból tudtuk, merre tart a háború, mert folyamatosan mondta: Légiveszély Baja! Légiriadó Budapest!
Az első találkozásom a németekkel 1944. március 19-én volt. Az iskolából kijövet a főtéren láttam meg az egymást érő teherautókat, köztük lánctalpasokat, kevés buszt, ami tömve volt katonákkal. Utána kisebb ágyúk sorakoztak. Gyorsan kirakták az SS táblákat, ami az útirányt mutatta. Magyarországon akkor baloldalt közlekedtünk. A németek jobboldalt mentek, azért sok összeütközés volt. Pár napon belül elgázoltak egy kerékpárost, egy 11 éves fiút, Szilágyi Istvánt. Június 2-án elérték a hozzánk közel eső nagyvárost, Debrecent is. Az állomást és az állomás környékét érte a nagy bombatámadás. Az állomásnak a teteje sem maradt meg. Vele szemben a parkban volt egy nagy óvóhely, az is telitalálatot kapott és nagyon sokan meghaltak. Nappal az angolok, éjjel az oroszok jöttek. A „Sztálin gyertyát” ezrével dobták Debrecen felé, a nyomjelző lövedékeknek nem sikerült eltalálni. Nappali fény volt még Derecskén is, a robbanások ide hallatszottak. Fényszóróval keresték a repülőket. Amit befogtak, azt le is lőtték. A rádió abbahagyta az adást, csak az ellenséges repülő útvonalát közvetítette: légiveszély, légiriadó, és mondta a város nevét. Derecskére csak üres benzines hordókat engedtek le, de azoktól is féltünk. Később jöttünk rá, hogy a hordó libegve jön lefele, mert kevés benzin volt bennük. Amelyik felrobbant, az is veszélyes lehetett volna. Körülbelül augusztus lehetett, amikor egyszer csak hallottuk a repülő zúgását. Felmentünk a szalmakazalra, hogy jobban lássuk. Alig mentünk fel, máris a fejünk felett voltak százával. Megijedtünk az iskolatársammal, Bene Karcsival és leugrottunk a magas szalmakazalról, futva indultunk az óvóhely felé. Felnéztünk a fejünk felé, hát láttuk, hogy egy bomba van a fejünk felett. Úgy a földre hasaltunk, lement a bőr is a térdünkről, kezünkről. Szerencsénk volt, mert csak egy benzines hordó volt, amilyet később is többet láttunk.
A FRONT KÖZELEDTÉVEL…
Derecske község vezetősége a front közeledésével úgy döntött, hogy fogadó bizottságot hoz létre. A fogadó embernek oroszul kellett beszélni. Ezért kerestek olyan embereket, akik az első világháborúban hadifoglyok voltak. Jól beszéltek oroszul Vadász József, takaros idős paraszt ember. Tolmács volt még Faragó István, aki az embereket közmunkára szólította, például; halottak összeszedése tehénszekérrel, eltemetése, Morgóba lovak gondozása, a front után szállítása. A debreceni repülőtér javításánál föld és kő hordásánál két hétig is oda voltak. Egész télen az oroszokat ki kellett szolgálni. Tolmács volt még Szabó Sándor, ő is fogoly volt, jól beszélt oroszul. Kivetették, Berettyóújfaluba katonákat kellett vinni lovas szekérrel. Útközben katonai dolgokat beszéltek. Szabó Sándor egész úton hallgatott, majd az út végén szólalt meg oroszul. Ez lett a veszte. Nem akarták, hogy a titokról tudjon, ezért meg kellett halnia. Berettyóújfalu tanyavilágába egy elhagyatott gémes kútba lökték. Itthon hiába kereste a családja, nem találták. Várták haza sokáig. Majd hetek múlva találta meg a kút tulajdonosa.
1944 szeptemberében Derecskén is voltak német katonák elszállásolva az iskolában. Ezért nem kezdődött meg a tanítás. Szeptember vége felé német páncélosok, többsége Tigris, mentek át Derecskén Nagyvárad felé. Az emberek meg akarták kínálni őket, ezért megálltak pár percre. Gyümölcsöt, főleg dinnyét dobtak a páncélosoknak. Beszélgetni nem tudtak velünk. Az emberek mondogatták egymásnak: majd ezek védenek meg minket. Mindenki bízott bennük. Tépénél egy repülő észrevette őket, az útra hatalmas bombát dobott, de a Tigrisnek nem okozott gondot. Október elején a front előtti napokon magyar katonák vonultak Kaba felől végeláthatatlan sorba, gyalog, vagy szekéren. Szekéren inkább a sebesültek voltak. Itt a Szélkertbe is eltemettek egy katonát, aki útközben halt meg. Kimerültek, harcképtelenek voltak, puskán kívül nem is volt más fegyverük. Ebbe az időbe Berettyóújfalu felől is jöttek. Azok meg is álltak a faluvégi kocsmánál, de nem sokáig időztek, indultak Debrecen felé.
TISZTI KASZINÓ
1944. szeptember végétől nálunk tiszti kaszinó volt. Minden este egy 29 éves tábornok mondott beszédet öt-hat főtiszt társaságában. Két kiszolgáló katona itallal, likőrrel, cigarettával, csokival kínálgatott, amiből nem sok fogyott. A vacsorát tábori üstbe hozták. Nagyon rossz, barna színe volt, nem kívántam meg, de a likőrt annál inkább. Kilestem, mikor ment el a két kiszolgáló és meghúztam az üvegeket. A kiszolgáló katonák nagyon rendes emberek voltak. Elbeszélték, hogy Nagyváradnál sebesült meg a lábuk térd körül. Első dolguk az volt, hogy a szobát rendbe tették. Kimosták a ruhájukat, utána a tisztek parancsát várták. Az udvaron egy hernyótalpas nagy autó volt tele élelemmel, tehéncomb felakasztva. Ők a tábori telefont figyelték, mert a házba be volt vezetve a telefon. Egyszer elénekeltük velük az
Ó, Tannembau, Ó, Tannembau, wie treidzig deine Bletter.
Ó szép fenyő, ó zöld fenyő, mily hűséges a lombod…
Itt voltak hetekig, dicsérték a tábornokot. Nem gondoltuk, hogy az oroszok idáig jutnak. Október 8-án kimentünk a falu szélére. A Nyárfa utca végén egy kisebb tank volt. A Kabai út végén jobbról a ház háta mögött Tigris páncélos, vele szemben egy nagy autón légvédelmi gépágyú. Ez itt is maradt. A Gyöngyi malomnál voltak a tisztek, akik mihozzánk jártak, főtisztek és a tábornok, ők védve voltak, de minket már nem engedtek közelükbe. Ott osztották szét a gépeket, az embereket. A Nagyszőlő nyugati részén, a gerágyán belül egymást érték a lövészárkok, a kerek géppuskafészkek, hátuk mögött az aknavető. A lövészárkokat a munkaszolgálatosok ásták ki. Közel voltak az autók, hogy vészhelyzetbe elvigyék őket.
Október 8-a vasárnap volt. Kabáról már hallatszottak a robbanások, morajlások. Ekkor vettük komolyan: háború lesz. Mindenki ideges, mindenki az utcán volt. Mi lesz velünk?
1944. OKTÓBER 8. ÉS 9.
Derecskén a front előtti napokba magyar katonák végeláthatatlan sora vonult Kaba és Berettyóújfalu felől Debrecen felé. A német csapatok be voltak kerítve, csak Debrecen felé volt kiút. 1944. október 8-án vasárnap a német hadigépezet felvonulása Derecske nyugati részén volt, Földes és Kaba közti úton a Gyöngyi malomnál. Itt gyűltek össze a parancsnokok, itt volt az elosztás, a parancskiadás. Október 9-én hétfőn a derecskei lakosság idegesen járt – kelt az utcán, félve, hogy mi lesz. A német tankok szétszóródtak harci állásba. Nálunk is beszédtéma lett, hogy meneküljünk vagy ne. Mivel tanácstalanok voltunk, arra döntöttek a szüleim, hogy kérdezzük meg Szőllősi nagymamámat, hogy mitévők legyünk. Nem ebédeltünk, dél körül apám befogta a lovakat és elindultunk az Arany János utcára a nagymamához, aki egy kilométerre lakott tőlünk. Csak pénzt vittünk magunkkal. A falu szélén mehettünk, mert az utcák tele voltak katonákkal. Az úton többen megkérdezték, hogy mi lesz velünk, jönnek az oroszok? Egy óra körül értünk nagymamámhoz az Arany János utca 14-be. Bementünk az udvarba, éppen csak köszöntünk. Nem tudtuk elmondani miért jöttünk, mert akkor ágyúval belőttek Derecskére. 1944. október 9-e, déli egy óra lehetett. Apám alig tudta kifogni a lovakat. Azok is féltek, megbolondultak. Nagy nehezen bekötötte őket az ólba, mi pedig a pincébe futva menekültük. Eldőlt a sorsunk, nem menekülhettünk. Elszabadult a pokol. Egyre sűrűsödött az ágyúdörgés, géppuskaropogás, jól kihallatszott minden fegyver hangja. Jöttek a szomszédok is, tele lett a pince. Ott szorongott 3-4 család összebújva. Néma csend volt a pincébe, csak nagyanyám imádkozott halkan, csendben, letérdepelve. Robbanásoktól rezgett minden épület. Még nem volt este és hirtelen elcsendesült minden. Félelmünkben mi csak vártunk, de a csend nem tartott sokáig, talán 5-10 percig, mert jöttek az orosz katonák, nagy hurrá kiáltásokkal mentek a köves úton Konyár és Debrecen felé. Hallatszott a szekerek, ágyúk, tankok dübörgése. Még akkor este ellepték az egész falut, de az udvarba még nem jöttek be. 13 évesen mire magamhoz tértem nem tudtam egyebet mondani „most már oroszok vagyunk”. Reggel korán már jöttek többen, kérdezték a maguk nyelvén: Germán szoldát jeszt? Német katona van? Másik szavuk az volt: konyi jeszt? Ló van? Tudták merre kell keresni, befogták a szekérbe és vitték. Én 13 évesen elébe álltam és kértem, hogy ne vigye el. Valahogy megértette az orosz tiszt és intett, hogy menjek vele, ad hármat. Nem messze mentünk, ott volt a három ló. Valamikor szép szegsárga lovak lehettek, de alig volt erejük, menni alig tudtak. A háromnak volt összesen egy szeme. Itt hagyta, de nem sokáig volt nálunk, mert jött a másik és elvitte. A lövöldözés nem szűnt meg, mindig hallatszott valahonnan. A pincéből nem jöttünk fel. Egy csendes órába kinéztem az utcára. A szembe szomszéddal csak köszöntünk és máris felénk lőttek. Másnap jöttek csőstül, már azt kérdezték: bárizsnyá jeszt? Lány van? Aztán lementek a pincébe, zaklatták a lányokat, asszonyokat. Három-négy nap múlva visszajöttek a németek, akik terepszemlét tartottak, autóból figyelték az utcákat, a házakat. A németek visszajövetelekor apámmal úgy döntöttünk, hogy hazanézünk az állatokat megetetni. A németek igyekeztek eltemetni a halottaikat. Útközben láttuk, ahogyan a halott németeket temetik az Arany János utca elején. Ott a háromszögbe két sír is volt, gyenge fából kereszt, rajta a sisak. Valami tiszt volt a halott. A templomkertbe akkor értünk oda, mikor a díszlövéseket adták le a levegőbe. Minden akadály nélkül hazaértünk. A házba nem mertünk bemenni, mert úgy nézett ki mintha alá lenne aknázva. Az ajtóba egy kosárnyi por hegyesre kialakítva, rajta egy 10 cm-es deszka, azt gondoltuk, akna van alatta. Apám szólt egy német katonának, aki azonnal jött. Felöltözött. Fejére sisakot tett. Egy hosszú rúddal szétpiszkálta, de nem volt alatta semmi. Az ajtók feltörve, a dunyhák kihasítva, az óra a földhöz vágva. Jól jártunk a szomszédokkal, mert a mi pincénkben is voltak és az itthon maradt állatoknak enni adtak. Visszamentem apámmal nagyanyámhoz a pincébe. A németek ittléte nem tartott sokáig, 2 vagy 3 napig. A német utánpótlás a piacon tartózkodott, ponyvás autókon. Észrevehették az oroszok és lőtték, bombázták. Derecskén nem voltak még nagy épületek, csak a piac melletti nagy hangya bolt, ami nem sokkal azelőtt épült, azt találat érte. A német kitörés olyan jól sikerült a gyűrűből, hogy ők kerítették be az oroszokat. Nagyobb harc nem volt, csak kisebb lövöldözés, és újra itt voltak az oroszok. Visszajöttek az oroszok, akik már itt is maradtak. Az orosz gyűrű bezárult a Kápolnásnál, ami most a Csemetekert. Derecske végleg az oroszoké lett. A németek kivonták a harci eszközeiket és elmentek Debrecen felé. Ott még volt egy keskeny kijárat. A lövöldözés nem szűnt meg, állandóan szólt valami fegyver. Nem számoltuk a napokat, ki-kinéztünk a pincéből. Eszünkbe se jutott, hogy enni vagy inni kéne valamit. Volt, aki imádkozott, mások lassan énekeltek. Nagyanyám vallásos lévén mindig imádkozott, hogy ne történjen velünk baj, a családhoz tartozó katonák épségben hazajöjjenek. Egy jó hét múlva, úgy 17-e körül, mikor elcsendesült a lövöldözés, úgy gondoltuk, hogy a család gyalog elindul haza, mert vágytunk a házunk, az állataink után. Nem mentünk hosszú utat, a német repülők, a stukák szünet nélkül lőttek és bombáztak. Az Ady Endre utca sarkánál bemenekültünk egy suszter családhoz. Jók voltak hozzánk, marasztaltak bennünket, még egy karéj kenyeret is adtak, de mi még aznap elindultunk haza. Nem sokáig tartott utunk, mert a Bacsó Béla utca sarkánál ismét elkezdődött a bombázás. Megint jöttek a stukák. Zuhanó bombázáskor sziréna volt beépítve. Csúnyán, hangosan szirénázott. Szaladva mentünk egy ismerőshöz, ott is a pincébe. Az asszonyokat ott is meglepték. Itt 2-3 napig maradtunk. Ezután ismét elindultunk haza, de nem sok utat tettünk meg, jöttek a repülők, a stukák. A Málé sor elején éppen az egyik rokonunk házánál jártunk, ahova sikerült bemenekülnünk. Azonnal megkínáltak minket ennivalóval, hoztak tejet, kenyeret. Az ennivaló nagyon jól esett, hiszen napok óta nem ettünk. A hazajutás így egy hétbe is belekerült a Felső-végről a Málésorra. Otthon, amit láttunk, az borzalmas volt: az ajtók feltörve, a dunnák kihasítva, a kamrában a búza tele volt csirke, liba fejekkel mivel ott kopasztották a baromfikat. Az oroszok a front alkalmával nem törődtek vele, gazdag, vagy szegény. Minden családban történt valami tragédia. Sok volt a halott, el sem tudták rendesen temetni, először otthon a kert valamelyik sarkába temették el, majd tavasszal kivitték a temetőbe. Elvitték az állatokat válogatás nélkül. Főleg az asszonyok voltak veszélyben. Esténként már hallatszott a visításuk. A tiszteknek a kiszolgáló egység vitt lányokat, és azokat nem engedték el, míg a tisztek nem mentek a front után. Ez egy hét is volt. Később különbséget tettek a kövér, nagy hasú ember és a sovány között. Nagyon haragudtak a kövér emberre. Rákiáltottak; burzsuj! – gazdag! – és a puskatussal hasba is vágták. Nem szerették, ha a magyar keze a zsebben volt. Odasiettek, megmarkolták a kezét és kirántották. Azt gondolták, hogy fegyver van benne.
