Aranyos csárda
Ősi útvonal volt a sóút, melyet a sószállító útvonalak megnevezésére használtak. Már a középkorban kialakultak a máramarosi, erdélyi és sóvári bányák. A szárazföldi só szállítás útvonala az Erdély-Szolnok-Pest útvonal. A só szállítás az egyik legtökéletesebben megszervezett ellátási rendszer volt a 18. században Magyarországon. A Királyi Kamara igyekezett a sót mindenhová eljuttatni. Az ország egész területén só raktárakat szerveztek lehetőleg a közlekedési utak mellett, ezeknek a feladata a vármegyék só szükségletének fedezése volt. A só eladás a lerakóhelyeken történt. Máramarosból és Erdélyből különböző útvonalakon keresztül látták el a só raktárakat, amelyek szárazföldi és vízi utak voltak. A szárazföldi utak évszázadokon keresztül kiépült utak nyomvonalát követték, földrajzilag a legkedvezőbb helyeken haladva. Ezek a só útvonalak később a postautak irányát is meghatározták, majd a 19-20. században a legfontosabb főközlekedési utak lettek.
A sóutak elsősorban a keleti országrészekbe vezettek. A csárdák az egykori sóút mellett, pihenőhelyként szolgáltak. A csárda a településen kívül, azok szélein, a pusztában, az utak mentén álló kocsma. A csárdák a 18. még inkább a 19. századi Magyarország jellegzetes létesítményei voltak. Az alföldi pusztai csárda többnyire egymással szembenéző, földszintes, nádfedeles, elvétve zsindellyel, cseréppel tetőzött két épületből, nagy favályúval, vasalt vederrel felszerelt gémeskútból állott. (A Debrecen vidékiek ilyenek voltak.) Az országút egyik oldalán állt a tulajdonképpeni „korcsmaház”, kármentős ivószobával, innen elérhető borospincével, és a csapláros lakásával, amely rendesen egy szoba, konyha, kamara. Némelyik csárdánál még egy-két vendégszoba is volt. A csárda elmaradhatatlan tartozéka továbbá az oszlopos tornác, esetleg széles gádor, nyáron hűvös borozgató hely, éjszakára pedig ingyen szállás. (Forrás: Védett csárdaépületek Hajdú-Bihar megyében HBN.1986.11.27.)
A csárdák közül nevezetesek voltak azok, amelyek két megye határán épültek, és így lehetőséget biztosítottak a betyároknak elmenekülni a megyei pandúrok elől. Hajdú és Bihar találkozásánál volt az Aranyos csárda. A debrecen— szovát—földesi országútnak három csárdája volt, az egyik az Aranyos, amelyet a Derecskén keresztül Kaba felé vezető régi sóút is érintett. Az Aranyos csárda a hagyomány szerint a betyároknak volt a csárdája. A XVIII-XIX. században a fontosabb utak mentén épültek csárdák, ebben az időben épült az Aranyos csárda is. Pont egy útkereszteződésben, a Kabát Derecskével, illetve a Földest Hajdúszováttal összekötő út találkozásánál.
A térképen látható az Aranyos csárda neve, az utána olvasható évszám 1783, vagy az alapítás évét jelenti, vagy azt, hogy a csárda abban az évben már fennállott.
(Forrás: Zoltai Lajos: Mikor keletkeztek Debrecen határában a pusztai csárdák? Debreceni Szemle, 1934/6.)
Aranyos csárda XIX. századi térképen
Harmadik katonai felmérés (1869-1887)
A vasutak megindulásával a csárdák elvesztették jelentőségüket. Amikor a vasút elterjedésével és a közlekedés fejlődésével az utazások lerövidültek, a lovak és szekerek egy része is feleslegessé vált. Az Aranyos csárdának is bekövetkezett a bezárása.
Aranyosi útkaparóház
Az Aranyos csárda bezárása után új funkciót találtak az épületnek. A Hajduvármegye törvényhatósági bizottságának Debrecenben, 1926. évi július 13-án tartott rendkívüli közgyűlése jegyzőkönyvéből a következőt tudhatjuk meg:
„Az Aranyosi csárda épület, megfelelő udvar kerttel való megvételét legfeljebb 50 millió korona erejéig elhatározzuk és alispánunkat felhatalmazzuk, hogy jelen véghatározat kormányhatósági jóváhagyása után törvényhatóságunk nevében a vételi ügyletet bonyolítsa le, és ez épületet egy kettős útkaparóház céljaira megfelelően alakíttassa át.
A Debrecen – békési törvényhatósági úton a Hajdúszováttól Földesig nem lévén község vagy útkaparóház, a szakaszbeli útkaparók vagy Hajdúszováton, vagy Földesen kénytelenek lakni, amiből a gazdaságos útkezelés szempontjából sok hátrány és felesleges időtöltés származik.
A gr. Zichy féle hajdúszováti birtok részbeni parcellázása alkalmával a szóban forgó útrésznek a közepe táján / 26 km-nél/ fekvő un. ” Aranyosi ” csárda is 40 hold földdel együtt eladásra került, melynek új tulajdonosa, Szabó Károly hajdúszováti lakos, alispánunk értesülése szerint, a csárda épületet megfelelő udvar-kert telekkel együtt eladni szándékozik. Mivel ez az épület kettős útkaparóháznak megfelelő átépítés, illetve javítás mellett igen alkalmas volna, és egy alkalmas vétel esetén jutányosabban lenne e szakaszon a szükséges útkaparóház létesítése megvalósítható, mintha teljes újépület emelésével kellene arról gondoskodni és a vétellel a két útkaparó lakbér illetménye is felszabadul, ez indokból határoztuk el a megvételt, és adtuk alispánunknak a felhatalmazást a vételi ügylet lebonyolítására. A szavazás eredményeként elnök alispán úr az állandó választmány határozati javaslatát egyhangúlag elfogadottnak jelentette ki.”(Forrás: Hajduvármegye Hivatalos Lapja 1926.)
Az útfenntartási munkákat valamikor az államépítészeti hivatalok végezték, ezek munkáját pedig az útbiztosok és útkaparók segítették. Útkaparó feladata Magyarország állami kézben lévő úthálózatának fenntartása és működtetése, ami a kátyúzástól egészen a téli sózásig, az árokpartok kaszálásáig, út menti fák gondozásáig terjed. Ezt a munkát egészen a második világháborúig az útkaparók végezték el, akik – ahogyan a vasúti bakterek is – a felügyeletükre bízott útszakasz közelében, az útkaparóházakban éltek, többnyire családjukkal együtt. Nem volt ez valami nagy presztízsű munka, ugyanakkor mégis csak nyugdíjas állásnak számított. A kiegyezés után az akkor meglévő 4400 kilométeres állami úthálózatot a Közmunka és Közlekedésügyi Minisztériumra bízták, az „országos utak” fenntartása komoly szervezeti hátteret igényelt. Általában járásonként volt egy útmester, aki az országutakra figyelt, és ha nagyobb beavatkozásra volt szükség, akkor napszámosokat, tatarozókat vett fel, az állagmegőrzés és a napi jelenlét az útkaparók feladata volt. Korábban a vármegyei kezelésű utakat az útbiztosok felügyelték, akik segédeikkel állandóan ellenőriztették az állapotokat, a javításokat itt is az útkaparók végezték el. Mégpedig a helyben rendelkezésre álló anyagokkal
dolgozva, tehát ahol folyami kavics volt, ott azzal, ahol kőbánya, ott kőzúzalékkal tömték a lyukakat, de az iparosodás miatt megnövekvő forgalom gyorsan semmivé tette munkájukat. Kicsivel kevesebb, mint 4 kilométert kellett bejárnia nap, mint nap (a 19. század végétől szolgálati biciklivel), és kéziszerszámaival, leginkább lapátjával megszüntetni a problémákat. (Forrás: http://forumhungaricum.hu/kulturkincs/utkaparok-vilaga/)
1938 februárjában Hajdú megyébe került Homa János családjával, ahol útőri beosztást kapott, hogy állandó biztos jövedelme legyen a családnak, és amellett faragni is tudjon. Homa János fafaragó, akiről a harmincas évek elején úgy derült ki faragó tehetsége, hogy egyik éjszaka elkészítette kislányának az iskolai házi feladatát. A lakásuk a Hajdúszovát-Földes, és derecske-kabai útkereszteződésnél lévő „Aranyosi Csárdában” volt. Egy kis incidens vetett véget az itteni életnek, ami a családfő és az akkori főispán között történt. A főispán úr látogatóba ment a családhoz, de a kocsisát küldte be azzal, hogy hívja ki Homa Jánost, de ő kiüzent, hogy „Ha beszélni akar velem a nagyságos főispán úr, jöjjön be, annyira van hozzám, mint én őhozzá.” Be is jött a főispán úr, de ez az üzenet akkor az állásába került, és így a család visszament Jánoshidára.
Levélcímzés – Aranyosi útkaparóház
(Forrás: Művészet 1975 / 4. szám)
A második világháborút követő átalakulás következtében azután megszűnt az útbiztosok és útkaparók intézménye. Feladatukat fokozatosan átvették az újonnan szervezett Közúti Igazgatóságok.
Mi történt ezután az Aranyosi csárdaépülettel nincs információ. Ma már az „aranyosnak” a nyomát se látjuk. Jó lenne legalább megjelölni a csárda helyét.
Dobos Gábor betyár
A csárdák a török kiűzése után, a nagy határú mezővárosok és falvak között húzódó forgalmas utak mentén épültek. Betyárok életében az egyik legfontosabb szerepet játszott a csárda. A betyár szó eredeti jelentése dologtalan suhanc, nőtlen legény, akinek sem állandó munkája sem földje nincs. Az Alföldön, sík területen mozgó könnyű lovas betyár léte a pusztai nagy állattartáshoz kötődik, mert a ló és a szarvasmarha elhajtásból élt. Különösen sok volt a betyár a sárréti járásban, amely óriási nagy terület volt az Érmelléktől a Hortobágy folyóig és Derecske Kismarja vonalától le egészen Békésig. A csárdákhoz sok romantikus, főleg betyárokkal kapcsolatos történet kapcsolódik
Országosan ismert volt a XIX. században Dobos Gábor, az Érmellék híres betyárja, kit sárréti betyárnak is neveztek. Dobos Gábor Diószegen született 1836-ban, életéről hiteles adatok nem maradtak fenn, csak amit a róla szóló történetek, dalok mondanak el, halálának helye, ideje is ismeretlen. Életéről, tetteiről számtalan dal, ballada, igaz vagy csak annak vélt történet, mese maradt fenn. (Forrás: www.ermihalyfalva.ro)
Az eddig gyűjtött betyártörténetek szerint több helyen is lovat lopott. Nagyon sok monda kering tetteiről, a derecskei szájhagyomány is őriz róla egy-egy történetet.
Dobos Gábor szegény családba született. Apja csikós volt, majd ahogy nőtt, apja mellett csikós bojtár lett. Szerette a lovakat, nyergelte, tanítgatta, csutakolta, és szerette a szabadságot. Még el sem hagyta az iskolát, megtanulta hogyan kell ostorral bánni, csergetni, előre csapni, lasszót vetni. Dobos Gábor gyerekkorában sokat volt a ménessel. Nem kellett neki nyereg, könnyedén felpattant a ló hátára, csak úgy szőrén ülte. Még kantárt, zabolát sem tett mindig a szájába, csak ha messzebb vágtázott, vagy a szilaj ménes megbokrosodott.
Dobos Gábor a szegénységből szeretett volna kilépni. Mikor húsz éves korában lovat lopott, elfogták, bevitték a pandúrok, de nem zárták börtönbe, helyette katonának vitték, tíz év volt a katonaidő. Jó messzire vitték, hogy haza ne jöjjön. Szegény család lévén nem volt mit enni. Apja dinnyét lopott a családnak, a lovának tököt. Akkoriban nagy bűnnek számított a lopás. A pandúrok elfogták, huszonöt botot ütöttek rá. Két év múlva meghalt. Gábor haza akart jönni az apja temetésére, de nem engedték el. Már akkorra az anyja is meghalt. Nem volt más választása, csak a szökés, szökés után a bujkálás. Dobos Gábor szerette az igazságot. Vissza akarta adni a büntetést, meg akart fizetni az apja haláláért. Megtudta, hogy aki megbotozta apját, az a pályi bíró, Debrecenben állatot, ökröt adott el. Dobos Gábor megvárta a debreceni úton egy diófa alatt. Megállította, majd ostorával azonnal kiütötte kalapját. A botos bíró előkapta a pisztolyát, rálőtt a betyárra, de célt tévesztett. A lóról leszállította a bírót majd a lóra csapott: csak had menjen haza, maga is hazatalál – gondolta. Dobos Gábor embere ott maradt. Pénztárcáját, pisztolyát zsebre tette, majd később a szegények között szétosztotta, amit benne talált. Elindultak hazafelé, a bűnös, botos ember gyalog, Dobos Gábor lóháton. Karikás ostorával mindig csapkodta, úgy irányította, hogy a fedetlen testét érje. Mire hazaértek, a teste tele volt piros csíkokkal, vastag hurkákkal. Így büntette meg az apja halálát. A bíró elverése után jobban kellett bujkálnia.
Betyárok kocsmában és börtönben (Wikipédia)
Ismerte a vidéket, a nádasokat, az erdőket, ami szállást adott, és ami elrejtette a zsandárok elől. Szeretett a csárdákba tartózkodni, ahol menekülési lehetőség volt. Ilyen volt a tépei Mérges csárda is. (A mostani 47es út mellett, Derecske és Tépe között.) Nagyon szeretett múlatni, tudott is. A szegénységből ki akart emelkedni, ahhoz pedig pénz kellett. Katona nem szeretett lenni, miután megszökött a kényszer vitte rá, hogy betyár legyen. Gazdag emberektől elvette, elkötötte a lovaikat és Nagyváradon a vásárba eladta. Dobos Gábornak volt segítője. Nagyobb munkáknál összefogtak. Este felnyergelték lovaikat, elindultak a tanyavilágba, lasszót, karikás ostort akasztottak a vállukra. Fel voltak készülve a veszélyre is. Ha a kutyák megtámadták őket, vállukról a karikás ostort levették, azzal tartották távol a kutyákat. Az ostor csapójába drótot fontak, és ha a kutyákat eltalálta, csak úgy repült a szőre. Az többet nem támadta meg őket. Ha a gazda kijött a házból, az is kapott. Elporoszkáltak a dűlő utakon és zöld ágat kötöttek a ló után, hogy nyomuk vesszen. Ha a ménesből kiszemeltek egy pár lovat, lóháton megközelítették és lasszót dobtak a ló nyakába, és már el is nyargaltak. Onnan lopott, ahol sok ló volt, ritkán szarvasmarhát is. Nem sokáig tartották, vitték a vásárba. A ló Derecskén: lú. Mindenki így ejti tájszólással.
Derecskén is sokszor rabolt. Este, vagy éjjel támadtak a kiszemelt célpontra. Elvitték lovaikat, szekereiket, marháikat. Főleg Nagyváradra vitték eladni, de jártak a környék piacára Debrecenbe, az állatvásárba. Dobos Gábor az 1800-as évek közepén betyárkodott. A csendőrök sokáig keresték, figyelték, míg végre a szováti határban rátaláltak a Cendrusban. Elfogóival tűzpárbajba keveredett, de ő került ki győztesen. Nagyapáink még emlékeztek rá. A csendőrt szekéren hozták haza sebesülten. Ezután a betyárnak nyoma veszett.
A diószegi határban az erdőben bujkált. A diószegi korcsmába járt borozni, ott jó menekülési lehetőség volt. Beleszeretett a korcsmárosnéba. A korcsmárosnénak volt egy szép barna lánya, az meg beleszeretett Dobos Gáborba. Nagy volt a féltékenység a lánya részéről, de Dobos Gábor nem adta fel, csak az asszonyt szerette. Ez lett a veszte. A lány nem tudott mit tenni, féltékenységében feljelentette a csendőröknek. Megadta az időt, hogy mikor jöjjenek. Éjjel az ágyban lepték meg. Nem volt menekülés, körül volt véve a csárda. Dobos Gábor a szerelem áldozata lett. De mivel nem volt nagy bűne, embert nem ölt, nem akasztották fel. Börtönbe zárták.
Dobos Gábor nagy Bihar vármegyét bejárta, Bihar megye betyárja volt. Csak ritkán ment Debrecenbe vagy a Hortobágyra. Akit szeretett, annak adott. Ha valaki segített neki, azt megajándékozta. A bűnösöket megbüntette. Így maradt fent a betyár, Dobos Gábor emléke. Így lett Dobos Gábor Derecske betyárja. Emlékük szájról-szájra járt, sokáig szóbeszéd volt nagy Bihar megyében. (Forrás: Kiss Áron: Ha az isten is megsegít)
A korabeli sajtó is közölt róla híreket.
Debrecen környékén régen kergetik már Dobos Gábor nevű betyárt, ki aztán ilyenkor el-elrándult Temesvárig, meg Pestig is. Nemrégiben a gr. Zichy kastélyát akarta kirabolni, s a lovakat elvinni, Derecskén azonban ezt megtudták; a pandúrok résen voltak, de a rablók eltűntek. A nyomozás egyre foly, s az eredmény az lett, hogy kitűnt, miszerint Dobos Gábor egyik kenyeres pajtása a debreceni földön a vekeri pusztán háborítatlanul élvezi napjait. A derecskei pandúrság bejött a debreceni határra, és ezen határ egy részét szemle alá vette, és sikerült a nevéről elhírhedt régi rablót, Román Józsefet, ki 4—5 név alatt szerepelt s igazolvány nélkül bujdosott — elfogni. Ezen ember már tíz évig ült várfogságban, 20 évig kinn álló betyár volt, társai még most is a munkácsi vár börtöneiben élnek. Ugyanazon nap délután 2 órakor már megjelent a helyszínen Szántay Adolf aljárásbíró, mint vizsgálóbíró, ki az elfogott rablót kihallgatván a községi fogházba elzárt rablókat fedezet alatt Derecskére kísértette. A Román József elleni vizsgálatban több rendű bűnlajstrom foglaltatik. Az a körülmény is kiderülni látszik, hogy a debreceni gazdasági intézetnél elkövetett rablást Dobos Gábor pestmegyei rablókkal követte el. (Forrás: Ellenőr 1874.07.02.)
P. Kiss Piroska